Ejtőernyősök napjára

Ejtőernyősök napjára

Minden év tavaszán, a természet megújulásának időszakában egy új életmentő eszköz, katonai képesség és sport születésére emlékeznek az ejtőernyősök Magyarországon.
Amikor az ember a különböző repülőszerkezetek segítségével meghódította a levegőt, a kezdeti sikerek és tragédiák után egyre fontosabb kérdéssé vált, hogyan lehet megmenteni a „légjáró” ember életét.
A magyar ejtőernyőzés 1918. március 23-ától számított, amikor vitéz Boksay Antal az Osztrák Magyar Monarchia pilótája végrehajtotta ugrását, bizonyítandó, hogy az ejtőernyő biztonságosan képes életet menteni. Ennek tiszteletére ez a nap a magyar ejtőernyősök fegyvernemi napja.
Az ejtőernyőt kezdetben életmentő céllal használták és rendszeresítettek különböző hadseregekben a tüzérségi ballonos megfigyelők és a repülőgép személyzetének megmentésére. Az eszköz hasznosságát felismerve már az első világháborúban is alkalmazták az ejtőernyőt, hogy diverzánsokat jutassanak az ellenséges vonalak mögé.
A technikai fejlődés, amely hatott a repülőgép konstrukciókra, az ejtőernyő anyagainak szilárdságára, az alkalmazott eszközök megbízhatóságára- lehetővé tették, hogy nagyobb számú, akár tömeges ejtőernyős ugrást hajtsanak végre az ellenséges vonalak mögé. A két világháború között e technikai fejlődések és az ejtőernyősök tömeges kiképzése új fegyvernemet, az ejtőernyős fegyvernem születését eredményezte.
Az új katonai képesség újfajta eljárási rendet, harceljárásokat, kijuttatási-ellátási és bevonási módszereket igényelt. A függőleges átkarolás eszköze, a légidesszant erők alkalmazása elméleti és gyakorlati kísérletezések sorozatát eredményezte, jelentős számú hadelméleti publikáció készült külföldön és hazánkban is.
Az ejtőernyőzés hőskorában, a két világháború között is már felismerték, hogy e tevékenység átlagon felüli bátorságot, bizalmat, elhivatottságot, fizikai mentális- és egészségi állapotot igényel.
Az ejtőernyős katonák emberfeletti teljesítménye nem ér véget a földetéréssel. A harcba vetett ejtőernyősöknek a meglepetést kihasználva nagy erejű ellenséggel kell megküzdeniük, a saját csapatoktól távol, korlátozott anyagi készletekkel alapvetően gyalogsági fegyverekkel.
Az ejtőernyő használata hamar elterjedt a fegyveres erőknél. A légierőnél alapvetően a repülő személyzet életének megmentésére, a repülőgépek sebességének csökkentésére (fékezőernyő), teherszállítmányok célbajuttatására használták elsődlegesen. De rendkívül fontos feladattá vált a kutató-mentő feladatok ellátása is.
A szárazföldi erőknél az ejtőernyős képesség alkalmazása két irányba fejlődött, de mindkettő szorosan kapcsolódik a harc sikeres megvívásához, a győzelem megszerzéséhez. A tömeges ejtőernyős ugrásokkal végrehajtott desszant műveleti képesség képzi az alkalmazás egyik irányát. A desszant erők valamilyen kulcsfontosságú objektum elfoglalása vagy megsemmisítése, bekerített saját csapatok megerősítése, vagy üresen maradt szárnyakhézagok védelmére alkalmazzák. Magyarországon ez a módszer 1938-1950-es évek vége között volt meghatározó.
A hidegháború vége után 1993 óta ismét kialakításra kerület az MH-ban (légimozgékony, gyorsreagálású zászlóaljak majd az 1. könnyű-vegyes ezred) e képesség a diverziós, a mélységi felderítő és különleges műveleti képességek mellett.
A másik alkalmazási elv a kis létszámú speciális felderítési és diverziós feladatok ellátásra történő alkalmazást. Magyarországon e képesség kialakítására 1959 után tértek át (a desszant típusú kötelékek és elvek felszámolásával párhuzamosan). 1993 óta a két képesség együtt van jelen és fejlődik a Magyar Honvédségben.
A két háború között az ejtőernyős ugrások inkább látványosságok, veszélyes attrakciók voltak. A1937-ben években a Budapesten az 1. Légi Mentésügyi Konferencián került sor olyan komplex ugrásra, ahol civil egészségügyi állomány ugrott felszereléssel egy képzeletbeli baleset helyszínére. Az ugróállománynak két ápolónő is a tagja volt. Ők az első magyar női ejtőernyősök.
A hidegháború korszakában a Magyar Honvédelmi Szövetség képezte a hadsereg részére a fiatal ejtőernyősöket 16 éves kortól, és fejlődött egyre jobban az ejtőernyős sport. Rekordok, sportsiker hazai és nemzetközi szinten is jellemzik e korszakot. Az országban sok helyen folyt ejtőernyős képzés és ugrás, nem csak mint katonai előképzés és sport, hanem mint szabadidős tevékenység is. 1974-ben Magyarországon rendezték a XII. Ejtőernyős Világbajnokságot Szolnokon. Az 1962-ben felállított magyar magassági rekordot a mai napig nem döntötték meg (8070 m).
Tavaly nyáron, 30 év után került sor ismét a Szolnoki Sportreptéren a Honvédelmi Sportszövetség szervezésében fiatalok nagyobb létszámú ejtőernyős kiképzésére és az első ugrásaik végrehajtására.
Tisztelet és hála mindazoknak, akik áldozatos munkájukkal, hivatásszeretetükkel szolgálták civilként és katonaként a magyar ejtőernyőzést.
Köszönet a repülőeszközöket üzemeltető és üzembentartó „szállítóknak”.
Köszönet a fejlesztőknek, akik jobb és biztonságosabb ejtőernyőket konstruáltak.
Köszönet a szolgálati személyeknek, ejtőernyős főnököknek, az „eje szolgálat” valamennyi tagjának.
Köszönet mindazoknak is, akik a civil életben képeztek és képeznek a haderő számára a fiatal ejtőernyősöket.
Tisztelettel őrizzük azok emlékét, akik életüket veszítették ejtőernyős szolgálat közben.

Dr. Boldizsár Gábor
ezredes
MEBSZ elnöke